Judas Priest, Jelusick

„Elhoztam, mert legközelebb már lehet, hogy nem élnek” – mondta félhangosan egy hölgy, ahogy 5-6 éves forma kislányával a Sportaréna bejárata felé siettek. Elmosolyodtak, akik hallották, pedig tulajdonképpen szó szerint igaz. Az olyan legendás bandáknál, mint a Judas Priest, ahol az alaptagok életkora 75 év körül van (Rob Halford, Ian Hill), tényleg nem lehet tudni, hány év van még bennük. Akár zenekarként, akár emberileg. Sőt, normál esetben már az se lenne meglepő, ha ilyen életkorban már letennék a lantot (szegény Glenn Tipton a Parkinson-ja miatt már amúgy sem turnézhat a társaival), de ezek a rock-metal dinoszauruszok sok esetben tényleg az utolsó leheletükig turnéznak.
Emiatt az ilyen nagy múltú zenekaroknál talán kialakult bennünk, rajongókban is ennek a kérdésnek az ignorálása. Hányan, de hányan fogadkoztak, hogy így búcsúturné, úgy nem lesz több lemez, amúgy nem lesz több koncert. Aztán mégis nyomják 70-80 éves korukban is. Így az embernek már van egy „jó-jó-persze…” mentalitása. De talán Ozzy halála volt az, ami persze már évtizedek óta benne volt a pakliban, de amikor megtörtént, mégis egy nagy rádöbbenést jelentett, hogy basszus, egyszer tényleg vége lehet. Szóval közel sem kell még földet dobálni a Priest-ékre, de bizony a sok legyintés után, most már tényleg gondolni kell arra, hogy vajon meddig folytatják még?

A bemelegítő szerepet a horvát Jelusick kapta. Maradjunk annyiban, hogy Horvátország sosem volt egy heavy metal nagyhatalom, így ha onnan valakit a Judas Priest előzenekarává választanak, az mindenképpen figyelemreméltó. Az oldalra elforgatott aréna színpad elé ekkor még gyülekezett a közönség, még könnyen előre lehetett férni, de azért így is használható létszám várakozott a csapatra.
Sajnos a Jelusick bemutatkozása nem úgy sült el, ahogy szerették volna. Ha egy buta szóviccel akarnám kifejezni, mondhatnám, hogy a hangtechnika úgy elfutott előlük, mint Jellasics, a gyáva… Még bőven a kiírt kezdésük előtt elindult az intro, miközben a tagok még tanácstalanul futkostak a színpad sötétjében. Lement a hatásos indítással biztató intro, aztán nem történt semmi. A hosszas csöndben és a sötétben a közönség mindenféle bekiabálásokkal szórakoztatta magát, mire aztán újra beindult az intro, de az meg hol szólt, hol nem. Így végül csak nagyon sután tudott belecsapni a húrokba a csapat, biztosan nem ilyen színpadra robbanást képzeltek el.

Ez a kellemetlen technikai baki eleinte a srácok hangulatára is szemlátomást rányomta a bélyeget. Ivan Keller gitáros elég egykedvűen pengetett eleinte, maga a főhős, Dino Jelusic is inkább csak kereste magát az első pár szám alatt. Nem segített, hogy a hangja is kissé visszhangosan, szárazan szólt a hangfalakból. Egyedül a basszer Luka Brodaric dobálta a haját veszettül, ő már az elejétől maximális színpadi munkát végzett. Olykor még az Anthrax-es Scott Ian-től eltanult színpadi szökellést is bemutatta, szóval egyértelműen ő élt a legjobban a deszkákon.
Szerencsére ahogy a potméterek is jobban a helyükre kerültek, Dino hangja és maga a zene is megkapta a maga atmoszféráját, már jobban kezdett működni a színpadi produkció. Ivan is már többször leszegte a fejét hajat lóbálni, gitármunkája, szólói pedig különösen figyelemére méltók voltak. Nick Nikolaev dobosnak ugyan volt egy látványos rontása (rögtön hátra is nézett rá Dino), de feelingesen, ügyesen játszott, pózai, kiállása olykor a ’80-as évek hajmetál bandáit idézte. De ez jó is volt így, illett ide.

Dino Jelusic is belelendült végül, bemutatta, hogy tényleg nagyszerű hang ő, emellett néha a szintetizátorhoz is oldalra ment, hogy onnan adjon egy kis kíséretet. Bár maga Dino és a banda Horvátország nagy ígérete és tagadhatatlan, hogy kellemes, jól átélhető hard rock-ba oltott heavy metalt kaptunk tőlük, nem érzem, hogy kiirthatatlanul a fülembe férkőztek volna teljes dalok, dallamok. Ez persze nem baj, hiszen elsőre ható, magukba szippantó dalok olykor csak a színtér legnagyobb dalszerzőinél állnak össze. De a Jelusick zenéje működött ezen az estén a Judas Priest előtt és ez teljesen elég.
A doboson kívül hárman nem tudták azért annyira látványosan belakni ezt a nagy színpadot, de a hangzás és a tagok hangulatának helyreállása után, pont a koncert vége felé kezdett volna igazán beindulni a hangulat, amikor Dino-ék már az utolsó számaikat konferálták. Az énekes elnézést kért a technikai bakiért, szabadkozott, hogy ez már sorban a harmadik és ővelük ilyen még sose történt. Sajnálom őket, mert a életük bemutatkozása lehetett volna ez a magyar Priest-közönségnek és nem sült el a legjobban. Ugyanakkor Dino emlegette az Analog klubot, ahol már játszottak, szóval azért nincs minden veszve, a „szomszédok” máskor is leruccanhatnak egy olyan klub bulira, ami már teljes mértékben róluk szól és úgy mutathatják be a művészetüket, ahogy ők szeretnék.

A Judas Priest-re persze már megérkezett mindenki, aki akart, sokan voltak, de nem volt tömegnyomor. Az átszerelés során a nagy függönyön ott pompázott az összes Judas Priest album – illetve majdnem az összes, a Ripper-es Jugulatort és Demolitiont kivéve. Ezt borzasztó kisstílűnek találtam. Oké, az rendben van, hogy Halford nem énekel a Ripperes időszakból (amúgy miért is nem? Egy Jugulator albumot harapósságban, hangzásban, agresszivitásban lazán oda tudok tenni egy Painkiller mellé. Nem kérdés, hogy Halforddal is pusztítóan szólnának ezek a dalok élőben). De egy sima molinón, ahol csak felvillantás szinten ott van a teljes életmű, az én szememben szánalmas, hogy kvázi letagadják ezt a két albumot, amelyből az egyik ráadásul heavy metal topliga. Én a helyükben büszke lennék rá, de hát az én vagyok…
És ha már Ripper, az amerikai énekes is nemrég járt nálunk a saját bandájával, ahol bőven énekelt Priest dalokat. Úgyhogy ha nagyon akarjuk, az összevetés lehetősége is megvan. Persze más hangulata van egy klubkoncertnek, egy igazán fanatikus közönség előtt, mint egy arénának, ahol tényleg mindenki összegyűlt, akinek mond valamit a Judas Priest neve, ráadásul a nosztalgiafaktor is valószínűleg jelentős részben elvárt a nézőtéren.

Így nem meglepő, hogy a közönség által fennhangon énekelt War Pigs intro után a klasszikusok kezdtek sorakozni. A nyitószámként kissé meglepő, bulis hangulatú You´ve Got Another Thing Comin´-t a kimértebb Metal Gods, majd pedig a Priest esszencia Breaking The Law követte. Aztán pedig a jellegzetesen nyávogó gitárokkal a The Rippert vezették fel, látványos Hasfelmetsző Jack-es háttérvetítéssel.
Bár az említettek mindegyike heavy metal alapmű, a Priest dalszerzésének csúcsai, nem tudtam nem észrevenni a végig középtempóval döcögő, kissé „öreges” megközelítést. Persze óriási, nagyszerű dalok ezek mind, az nem is kérdés, de feltűnő volt, hogy maga a közönség is érdeklődve bólogatva figyelte csak inkább a koncertet, nem tört ki egy ugrálós, lelkendezős örömünnep a nézőtéren, ahogy azt vártam volna. Na jó, az is igaz, hogy a Priest rajongók közül is sokan már az idősebb generáció tagjai. Nem is vártam tőlük őrült pogózást (mint kicsit előszaladva a Painkillernél néhány fiatal – kaptak is érte pár mogorva tekintetet), a csapattól is inkább amolyan biztonsági felvezetések voltak ezek a dalok.

Persze, ahogy említettem, Halford és Ian Hill egyaránt 75 évesek, Scott Travis félhosszú fürtjei is őszbe váltottak, az eggyel fiatalabb generáció képviselői, Richie Faulkner és Andy Sneap sem zabolátlan tinik már. Szóval tőlük se vártam őrült szaladgálást a deszkákon, de valahogy még a megszokottnál is komótosabbnak éreztem a színpadi munkájukat.
Ian Hill-nek természetesen megint odapillanatragasztózták a csukáját a hangfal elé, egy millimétert nem mozdulva hajladozott jókedélyűen a hangszerével. De hát őt így is szoktuk meg. Richie Faulkner és Andy Sneap persze jóval többet mozogtak, helyet cseréltek, előrejöttek szólózni, de valahogy a dinamizmus hiányzott a mozgásukból. Rob Halford inkább úgymond botorkált mindvégig, jobbra-balra a színpad teljes hosszában, úgy énekelt, de ez nem negatívum, részéről teljesen rendben volt így. Nyilván voltak bőven vokális mankók, visszhangosítások, stb. a hangjában, de úgy gondolom, az énekteljesítménye abszolút dicséretre méltó volt a mai estén így is. Voltak sikolyok, voltak kitartott hangok, szóval az öreg odatette magát és megmutatta, hogy még mindig egy legenda.

A tempó a The Sentinel-lel kezdett kicsit felgyorsulni, nagyon örültem ennek a számnak, a dinamizmus innen kezdte áthatni a koncertet. Érkezett egy meglepő dal is, a Desert Plains az eléggé elfeledett Point Of Entry albumról, aminek szintén nagyon örültem, mert egy remek hangulatú, élvezetes tétel és csak nagyon ritkán játsszák élőben.
A Judas Priest az a zenekar, ahogy fentebb is emlegettem, ugyan már csak életkorukból is kifolyólag biztonságosabb, kimértebb tempóban zenélnek, de még a mai napig is képesek olyan hasítóan éles, harapós, gyors tempójú dalokat is írni az új lemezeken, hogy az elképesztő. A Firepower és Invincible Shield lemezekről néhány tétel thrash-es tempónak is beillene, ezek az albumok egy ilyen korú és életművű bandától lenyűgöző teljesítmény.

Egy-két dalt a frissebb időszakból is muszáj volt persze megidézni, a választás a Firepower lemezes Lightning Strike-ra és kicsit később a legfrissebb korongos Panic Attack-re esett. Utóbbi, ez a 2024-es keltezésű szám gyakorlatilag az egyik leghúzósabb, legharapósabb dal volt az egész este folyamán, szerintem belátható, hogy ez mekkora fegyvertény egy 1974-ig visszanyúló Judas Priest életműben. Még a No Surrendert is előhúzták az este folyamán a Firepower-ről, szóval nem mondható, hogy teljes mértékben párás szemű múltidézés lett volna ez a koncert.
Persze a kiéhezett közönség várakozásának kielégítésére jöttek a bejáratott, együtt éneklős nagy slágerek, mint a Turbo Lover, de jöttek ultra-ritka, élőben mondhatni elfeledett tételek is, amiért a keményvonalas rajongók igazán hálásak lehettek. Például a Steeler és a Delivering The Goods párosa meglepetés volt élőben és abszolút jól is működtek. A Priest-nek tehát bőven van miből válogatnia a hosszú életműben, hogy a klasszikusokra vágyakozók is jól érezzék magukat, de a titkos favoritoknak is bőven van helye élőben.

A Halford elképesztő énekteljesítményével, és a gitárszólók terén ezúttal nem túl szabadjára engedett Victim Of Changes volt a mai a legrégibb dal, egyenesen 1976-ból. A rákövetkező 2018-as No Surrender-rel így jól keretbe foglalták, honnan indult a Priest és hova jutott.
És hogy mitől az a Judas Priest ami, azt természetesen csak a Painkiller mutathatta be, ami elmaradhatatlan élőben. Ahogy említettem, erre indult be a legjobban a közönség is, ez nem is meglepő. A nézőtéren is az eddigi fékezett habzás innentől vált önfeledtté, szóval úgy láttam, a koncert végére pörgött fel a legjobban a hangulat. Scott Travis látványos dobmunkája, Faulkner és Sneap elképesztő gitárszólói mellett persze Rob Halford a főszereplője ennek a dalnak, aki szerencsére ezt is sikerrel teljesítette. Sneap persze kiváló beugrós, tehetséges zenész, de akárhogy is nézzük, nekem hiányzott Glenn Tipton karaktere és jellegzetes, csillag alakú gitárja. Nekem a Judas Priest „látképéhez” ő hozzátartozik (K.K. Downing is, de az ő fiatalkori karakterét jól átadja Richie Faulkner, úgyhogy az ő hiányát most ne feszegessük).

Volt még azért ráadás is, a The Hellion intro után pontosan tudta mindenki, hogy az Electric Eye következik, 1982-ből. Nem maradhatott el Halford motoros bevonulása, fejtetőtől talpig bőr szerelésben, rutinos Priest rajongók már ebből tudják, hogy a Hell Bent For Leather-be fog belecsapni a banda. És ha már amolyan bulizós nótával kezdték ezt az estét, a zárást is egy könnyedebb, éneklősebb, akár táncolhatósabb tétel jelentette, a Living After Midnight.
Bár talán feltűnt, hogy többször utalást tettem a Priest élőben kissé kimértebb, középtempósabb, színpadi teljesítményben is visszafogottabb előadására, ezt nem negatív felhanggal tettem. Ezeket a számokat, az ő korukban, jó hangzással megtámogatva így kellett jól előadni. Persze, lehet hasonló korú bandákat mondani, akik még ma is megőrülnek a színpadon (pl. Iron Maiden), de ez nem lehet minden esetben elvárás. A generációs szempontnak azért be kell lássuk, szerepe van, mert a más korosztályt jelentő Ripper koncertnek azért más volt az intenzivitása. De amíg a Judas Priest a pályán van, és a jelek szerint az újabb szerzeményeiket sem hajlandók öregesebbre venni, addig a Rob Halford nevével fémjelzett csapat mindig is a heavy metal alapvetései közé fog tartozni.